A szereplők beleegyezése által íródott igaz történet alapján. A nevek és helyszínek kitaláltak, mindenféle egyezés a véletlen műve.

Ádám a harmincas éveinek elejéhez képest koravénnek tűnt. Szögegyenes hajában néhány őszhajszál felbukkant, szeme alatt sötét karikákban mélyültek el a ráncai. Túlhajszoltnak, fáradtnak és életuntnak tűnt. Talán éppen időben jött a rendelőmbe.

Ádám elmondása szerint megismerkedett egy csodás lánnyal, akivel szeretné majd szorosabbra fűzni a viszonyt. Azonban érzett önmagában valamiféle gátat, ami miatt nem tudott rendesen elmélyülni a kapcsolatban és bár a lány nem adott rá okot, nem bízott meg benne. Tisztában volt vele, hogy a probléma gyökere benne van, szerelme támogatja a gyógyulásban, ő ajánlotta Ádámnak a rendelőmet is.

Megdicsértem Ádámot, amiért elszánta magát a bátor döntésre és segítséget kért a megrekedés közepette.

A legnehezebb utat már meg is tette az önismeret felé. Megkértem, hogy meséljen a gyerekkoráról, hiszen felnőtt problémáink nagyon nagy arányban fiatalon szerezett traumáinktól függ.

Ádámnak pedig, mint kiderült, akadt jó pár negatív tapasztalása. Íme az ő története.

Élettel teli szemek

Már régóta tudtam, hogy anya betegeskedik, hiszen már hónapok óta volt fáradt és fejfájós. Akkor még az influenzára fogta, de apa szerint addigra már rég vége volt a járványnak.

Mielőtt azonban bevitték volna a kórházba, már nem evett szinte semmit, azt a kevés vizet, amit pedig magához vett, kihányta. Aztán egyik éjjel sziréna hangjára és villogó kék-piros fényekre ébredtem.

Beleégett az emlékezetemben, ahogy anyám törékeny teste ernyedten feküdt a hordágyon, vékony keze elszáradt faágként lógott ki a kórház címerével pecsételt fehér lepedő alól.

Lassan egy hete nem láttam az édesanyámat, így rendkívül izgatott lettem, amikor apám közölte, hogy jobban lett, meglátogathatjuk. Apám szorosan fogta a kezemet, ahogy a szürkésfehér folyosón lépdeltünk.

Nyomasztott a hang nélkül siető orvosok és nővérek látványa, a csendben üldögélő ápoltak meredt tekintete. Megérkeztünk egy szűk kórterembe, ahol négyen feküdtek.

Az egyik ágyról elnyújtott jajgatás hallatszott. A mellette lévő ágyon felismertem édesanyám törékeny testét. Felénk fordult és fájdalmas mosolyt küldött felém. De a szeme még élettel teli volt. Nagyon örültünk egymásnak.

Teltek a hetek és apámmal szinte minden nap bementünk édesanyámhoz. Alig vettem észre, hogy szép lassan kihullott a haja, a bőre a csontjához tapadt és sápatag volt, mert csak a szemét figyeltem. Amíg boldog volt és csillogott, amikor látott, úgy éreztem, nincs akkora baj.

Három nappal a hatodik születésnapom előtt apám megtorpant a kórterem előtt és közölte, hogy várjak kint. Nagyjából tíz percig tudtam megülni a folyosón, aztán felálltam és bementem.

Apám sírt. Mellette egy őszszakállú orvos megértőn rátette kezét apám reszkető vállára.

Anyám leheletvékony testére fehér lepedő simult, száját kissé kitátva bámulta a plafont. A szeme opálos és fénytelen. Anyám csupán 32 éves volt, amikor meghalt.

Önállóság

Ott álltam apámmal együtt egy hatalmas családi házban, amely kongott az ürességtől, amit anyám hagyott maga után.

Apám úgy próbálta feldolgozni a gyászt, hogy úgy élte az életét tovább, mintha mi sem történt volna. Talán csak a szokásosnál is több túlórát vállalt el.

A hetedik születésnapomra egy saját lakáskulcs volt az ajándékom. Apám közölte, hogy nem tud elvinni az általános iskolába, ahova a kedves szomszéd néni jött el velem beiratkozni.

Onnantól kezdve teljes önállóság jutott osztályrészül.

Megtanultam kikészíteni magamnak a másnapi ruhát, reggel szendvicset készíteni, elbuszozni az iskolába, befizetni az iskolapénzt és ruhát vásárolni magamnak.

A pénzre sose volt gondom, apám igazgatói fizetése a legjobb ruhákra és számítástechnikai eszközökre is elég volt. Cserébe volt úgy, hogy hetekre ki kellett mennie külföldre.

Hiányát valahogy gyorsabban megszoktam, mint anyámét. Az űrt a barátaim töltötték ki, akikkel szívesen bandáztam a teljesen üres házban.

Hajnalig filmeztünk, videójátékoztunk, birkóztunk a medencében és pizzát, hamburgert rendeltünk. Anyám halála után ez volt életem egyik legszebb időszaka.

Az új családtag

Éppen betöltöttem a kilencet, amikor egy különösen hosszúra nyúlt, több mint két hónapos üzleti út után apám másodmagával állított be.

Egy feltűnően csinos, szőke, nagyon magas hölgy társaságában toppant be, aki már első ránézésre fiatalabb volt, mint anyám, amikor eltávozott közölünk.

A nő csupa vigyor volt, és folyamatosan csevegett valami szörnyen bonyolult idegen nyelven. Amíg levette a kabátját, megfejtettem, hogy csakis orosz lehetett.

– Fiam, ő itt Léna! – mutatta be apám a szőkeséget. – Egy ideig nálunk fog lakni, amíg megtanul magyarul.

Kezet fogtam a nővel, akinek mosolya olyan művi volt, mint egy kvízműsor vezetőnek. Akkor még elhittem, hogy csak ideiglenesen marad nálunk. De aznap éjszaka, amikor furcsa hangok szüremlettek ki apám hálószobájából, elkapott a félelem, hogy vége a jó világnak.

Először csak az étkészlet és a bútorok cserélődtek ki. Majd szép lassan új függönyök, tapéták és szőnyegek virítottak a házban.

Anyám letisztult formavilága eltűnt a csicsás, virágos kárpitok és túldíszített csészék között. Léna azonnal leváltotta a kedves takarítónőnket, Irént, mondván „több koszt hagy maga után, mint ami előtte volt.”

Szerintem Irén munkájával sosem volt gond. De tény, hogy az új román takarítónő, aki szintén nem tudott magyarul, olyan fényesre suvickolta a járólapokat, hogy azon el lehetett csúszni. Ehhez mérten Léna tört magyarsággal már gyakorolni kezdte a szidalmazást.

– Nézd, milyen mocsok hoztál be! Nem tisztel semmi!

Szörnyen rosszul éreztem magam, így térdre estem és feltöröltem magam után. Ilyenkor Léna csípőre tett kézzel állt felettem és figyelte a ténykedésemet. Ez a szituáció többször megesett velem, ha „mocskot” hagytam magam után.

Azonban Léna vérszemett kapott.

Nem tetszett neki, ahogy eszek, szerinte túl hangosan csámcsogtam. Folyton lezavart a kanapéról, mert feltettem a lábamat.

Kritizálta a ruháimat, véleménye szerint túl igénytelen voltam. Rám szólt, amikor zenét hallgattam tanulás mellé, mert ő pihenni szeretett volna. Megszólt, hogy túl sok vizet fogyasztok zuhanyzás közben. Aztán pedig, hogy túl sokat eszek.

Nem bírtam tovább és rákérdeztem apámnál, hogy mégis meddig marad nálunk Léna.

– Léna most már itt lakik – felelte apám fel sem nézve laptopjából. – Legyél vele kedves.

– De ő nem az velem – bukott ki belőlem.

– Nem ismeri a magyar szokásokat. Segíts neki beilleszkedni!

– Nem akarom, hogy itt legyen. Jó volt, ahogy eddig.

Apám lecsapta a laptop képernyőjét és jelentőségteljesen rám nézett.

– Szerintem kifejezetten jót tesz neked, hogy ráncba szed. El kellett már egy nő ebbe a házba.

Apám meg sem várta a válaszomat és ott hagyott. Ahogy kifelé ment a konyhába, a nyíló ajtóban megláttam Lénát. Arca elárulta, hogy hallotta az egész beszélgetést.

Összeférhetetlenség

Az otthonunk hadszíntérré változott. Lénával napi szinten összetűzésbe keveredtünk és ebben a kamaszkorom sem segített.

Az elején még próbáltam a kivitelezhetetlen házi szabályaihoz alkalmazkodni, de amióta kihallgatta a beszélgetésünket az apámmal, még inkább bekeményített.

Először a barátaimat tiltotta ki a házból, hogy ilyen „huligánok” ne merészeljék betenni a lábukat. Apámat meggyőzte, hogy bízza rá a zsebpénzemet, majd ő kifizet engem a családi kasszából.

Természetesen soha egy fillért nem kaptam tőle semmire, ellenben a magassarkú cipők száma megszaporodott. Közölte, hogy egészségesen kell étkeznem, így eltávolította az összes üdítőt és csokoládét a kamrából, kizárólag a vegetáriánus kotyvalékait kellett ennem, miközben apám tányérjára mindig jutott egy kis hús.

Nem fizette ki a foci edzésem tagdíját sem, és amikor panasszal éltem apámnál, akkor rendszerint hazudott, hogy ő már oda adta nekem, de én biztosan elvertem alkoholra. Apám engem zavart fel a szobába a nem létező függőségem miatt, majd szabott ki szankciókat.

Ha még nem lett volna elég Léna irritáló személyisége, beszerzett magának egy méregdrága alomból egy csivavát. A kis patkányra hasonlító kutya mindent megugatott, ami mozgott, beleértve engem is.

Ráadásul előszeretettel rágcsálta meg a cipőimet és pisilt rá a ruháimra, amiket még nem raktam el a szekrényembe. Nem voltam biztos benne, hogy nem-e Léna tanította meg neki ezeket a „trükköket”.

Sokáig tűrtem. Azonban Léna elkövetett egy nagy hibát. Egyik délután, mikor hazaértem az iskolából, diadalittas mosollyal állt meg az emeletre vezető lépcső alsó fokán, mellette a kis vakarék csivavával. Felhúztam a szemöldököm és vártam, hogy megint mit talált ki.

– Fent jártam a szobádban és segítettem kitakarítani – jelentette ki olyan hangsúllyal, ami egy vadidegen számára egy kedves gesztusként hatott volna. Azonban nekem egyből összerándult a gyomrom.

– Mit csináltál? – sziszegtem a szavakat a fogaim között.

– Hálás lehetnél – dobálta szőke haját ide-oda. – Elvitettem a legóautót a szekrény tetejéről. Az kisgyerekeknek való, így odaadtam a helyi óvodának.

Forogni kezdett velem a világ. A legóautót anyámtól kaptam karácsonyra. Együtt raktuk össze, közbe nagyokat kacagtunk. Kincsként őriztem, pontosan e miatt a szép emlék miatt.

Elvesztettem a kontrollomat az érzelmeim felett. Teljes erőmből ellöktem Lénát, aki visítva esett neki a lépcsőnek.

A csivava égtelen csaholásba kezdett és a belekapott a bokámba. Az indulattól túl nagyot rúgtam bele és éreztem, ahogy megreccsen valami a kis állatban.

Hozzávágódott a falhoz és ernyedten elterült. Léna visítani kezdett, miközben a könyökét fogta. Nekem vér szivárgott a bokámból és eláztatta a fehér tornacipőmet. Apám erre a jelenetre lépett be.

Új élet

Apám nem sokat gondolkodott, mi legyen a sorsom. Miután bevitte Lénát a sürgősségire, majd eltemette a csivavát a hátsó kertbe, közölte, hogy nem maradhatok.

Furcsa módon nem is bántam, a kérdés csak az volt, hogy hova menjek. Mivel még csak tizenhárom voltam, a kollégium nem jöhetett szóba. Apám telefonált egyet és másnap már minden holmimmal a terepjárójában ültem, útban az anyai nagymamámhoz.

Teri mamát jóformán nem láttam anyám halála óta. Szó szerint belerokkant a lánya elvesztésébe, csípő fájdalmai miatt nem tudott néhány méternél többet megtenni.

Évek óta a szomszédok vásárolnak be neki, a háziorvos is helyszínre kijön és hozza a gyógyszereit. Néhány alkalommal a háztömbben lakó hivatásos takarítónő alaposan kitakarít nála egy finom húslevesért cserébe.

Teri mama élete alig harminc négyzetméterre korlátozódott. Nem volt lehetőségem meglátogatni őt, ugyanis több mint két óra volt kocsival az út hozzá, tömegközlekedéssel pedig legalább fél nap.

Apám nem tartotta a kapcsolatot vele, közölte, ha látni akarom, akkor intézzem magam el. De Teri mama telefonbeszélgetéseink során mindig mondta, hogy el ne merjek egyedül indulni ilyen fiatalon, jó neki, ha néha napján beszélgetünk. Így havonta egyszer hosszan beszélgettünk telefonon, többek között az iskoláról.

Így hát, amikor megjelentünk az ajtóba, majd kiugrott a bőréből. Mintha fürgébbek lettek volna léptei, egyből hellyel kínált minket, hozott kávét, teát, süteményt, kekszet, amit akartunk.

De apám nagyon hivatalos volt.

Elmondta a jelenlegi helyzetet, hogy új életet akar kezdeni Lénával, azonban én nem vagyok együttműködő, valószínűleg nem dolgoztam fel anya halálát. Sőt, fizikailag bántalmaztam Lénát, ami tarthatatlan.

Mivel kollégiumba még nem mehetek, ezért amíg be nem fejezem az iskolát, itt kell maradnom. Havonta fizet nagyanyámnak egy meghatározott összeget, hogy fedezze a kiadásokat.

Csendben végig hallgattam apám panaszáradatát, de ahelyett, hogy nagyanyám elhűlt volna a kijelentéstől, hogy nála lakok ezentúl, felragyogott az arca.

– Nyugodtan maradjon Ádámka, ameddig szeretne! – mondta boldogan Teri mama. – Tedd helyre az új kapcsolatodat, fiam, a lányom is így akarná, hogy legyél boldog.

Nem hittem a fülemnek. A nagymamám olyan szeretettel beszélt apámhoz, mintha minden nap látogatta volna. Apám is megkönnyebbült, felállt és az első havi „zsebpénzt” az asztalra tette.

Életem második legboldogabb szakaszához akkor értem, amikor az apám becsukta maga mögött az ajtót.

Béke

Kicsit tartottam attól, hogy nagymamám idős korára való tekintettel zsörtölődni fog minden kamaszos viselkedésemen. De az angyali gondoskodás enyhe kifejezés, amivel Teri mama hozzám viszonyult.

A kezdeti összecsiszolódás rendkívül hamar megtörtént.

Elmentem a helyi tanintézménybe és beiratkoztam az utolsó általános iskolás tanévre. Berendezkedtem az üres szobába, ahol nagymamám kiolvasott újságokat és régi kacatokat halmozott fel. Megengedte, hogy az ízlésemre alakítsam át a kisszobát.

A napi rutinunk hamar kialakult.

Reggel ínycsiklandó reggelivel ébresztett, többnyire kaláccsal és kakaóval. Elmentem az iskolába, majd tanítás után bevásároltam a piacon vagy a gyógyszertárban.

Hazavittem a szerzeményeket, majd elmentem a fociedzésre vagy az új barátaimmal találkozni, Teri mama pedig addig megfőzte a vacsorát. A közös étkezés után megírtam a leckémet a konyha asztalnál, míg a nagyim csöndben keresztrejtvényezett. Esténként pedig megnéztük a kedvenc krimisorozatunk soron következő epizódját vagy egy kvízműsort.

Nagymamám annyi szeretettel halmozott el, amennyire anyám halála óta nem volt példa. Szinte sose veszekedtünk, meghallgatta az iskolai történéseket, sőt, láthatóan élvezte is, hogy a társasházon kívüli életről is hallhat, én pedig a helyi pletykákat hallgattam meg.

Sosem perlekedett, ha késő estig elmaradtam a barátaimmal, és nem korholt, ha rossz jegyet hoztam haza.

– Csak rossz napod volt, majd kijavítod – mondta mosolyogva és aláírta az ellenőrzőmet.

A lelki nyugalomért cserébe fizikai támaszt nyújtottam a számára. A bevásárláson kívül takarítottam, villanykörtét cseréltem, polcot szereltem és szemetet hordtam le.

Az általános iskolai ballagásra sikerült összeszerveznem, hogy az egyik barátom apukája elfuvarozza Teri mamát az eseményre. A nagyim sugárzó arccal figyelte, ahogy elhaladtunk a folyosón egymásba kapaszkodva, ballagási dalokat énekelve. A barátom még fényképet is készített rólunk, ahogy a nagyimat átkarolom, kezemben egy kisebb csokorral.

– Nagyon büszke vagyok rád! – mondta a jó bizonyítványomat forgatva.

Már tudtam, hogy hova megyek gimnáziumba. Ahogy azt is tudtam, hogy az évnyitóra nem fog eljönni se az apám, se Léna, ahogy a ballagásomat is kihagyták.

Minden jónak vége szakad

Másodéves gimnazista voltam, amikor Teri mama elesett a konyhában. A mentők nagyon gyorsan, kevesebb, mint tíz perc alatt kint voltak a lakásunkon, de már csak annyit tudtak mondani.

– Őszinte részvétünk.

A nagymamám szíve egyszerűen megállt. Nem szenvedett, ahogy annak idején az anyám. De engem borzasztóan kínzott, hogy az egyetlen ember, aki őszintén szeretett, elment. Teljesen magam alatt voltam és nem láttam semmi jót az életben.

A házbeliek értesültek a tragédiáról és többen a segítségemre siettek.

A takarítónő, aki korábban önszántából takarított a nagyimnál, elkísért a temetkezési vállalkozóhoz és segített leszervezni hivatalos köröket. Tudtam, hol tartja nagymamám a félretett nyugdíját, így abból az összegből szerény, de szép temetést tudtunk szervezni.

Felhívtam apámat. Eljöttek Lénával. És egy kisdeddel.

A gyerek végigüvöltötte a temetést, de úgy tűnt, Lénát nem zavarta. Végül nagymamám társasházában élő, jólmegtermett buszsofőr kérte meg, hogy vigye el a gyereket messzebbre, mert nem lehet így levezényelni a végső búcsút. Láttam, ahogy Léna sértetten felhúzza az orrát, de arrébb ment a bömbölő csecsemővel.

Földet hintettem nagymamám koporsójára és akkor, életemben először megfordult a fejembe, hogy az élet nem igazságos. Azok halnak ki mellőlem, akiket a legjobban szeretek.

Apám odajött hozzám a szertartás után, de megelőztem, mielőtt egy szót is szólhatott volna.

– Kizárt, hogy visszamenjek – közöltem.

– Nem maradhatsz a lakásban – mondta apám. – Tudod, anyádnak van egy bátyja. A fél vagyon őt illeti.

El is felejtkeztem a Németországban élő nagybátyámról. Bármennyire is nem foglalkozott az anyjával, a fél lakás őt illeti.

Így egy héttel nagyanyám halála után újra apám házában voltam. Megkaptam a giccses vendégszobát, ugyanis az én régi szobám a féltestvérem szobája lett. Egyáltalán nem vártak vissza.

Elszakadás

Ádám kifelé bámult a rendelőm ablakán. Szörnyen meggyötörtnek tűnt a beszélgetésünk végén. Láthatóan felkavarták az emlékek.

– Természetesen sosem játszhattam a féltestvéremmel, mert még mindig egy állatként voltam számon tartva – mondta. – De tudja, az a két év maga volt a pokol, amíg el tudtam menni egyetemre és ezzel együtt kollégiumba. Léna mindenben megkeserítette az életem, sőt még akadályozott is a tanulásban, amikor az érettségire készültem. A szobám előtt járkált a gyerekkel, aki folyamatosan üvöltött. Mai napig nem tudom, mi volt ennek az értelme.

Letettem a tollamat és már nem jegyzeteltem.

– Az egyetem ezek szerint segített kikerülni ebből a mérgező közegből? – kérdeztem.

– Igen. Bele tudtam merülni a tanulásba, aztán pedig a munkába. Hosszú időre elfelejthettem ezt az őrületet. De most…

– A traumák a legboldogabb pillanatainkban is elő tudnak törni. Azért vagyunk itt, hogy feldolgozza ezeket és többé ne taszítsák bizonytalanságba! Felkészült?

Ádám bólintott és elindultunk egy fájdalmas, ugyanakkor felszabadító utazásra.