A szereplők beleegyezése által íródott igaz történet alapján. A nevek és helyszínek kitaláltak, mindenféle egyezés a véletlen műve.

Júlia mindig is arról álmodozott, hogy balett-táncos legyen. Gyermekkorában áhítattal bámulta nagyanyja porcelánbábuját, amely a lábát magasba emelő táncost formázott.

Iskola után a kertben balettmozdulatokat imitáló lendítéseket és forgásokat gyakorolt, elképzelte, ahogy egy képzeletbeli színpadon légies könnyedséggel ugrál. Az előadás végén meghajolt a nagyanyja málnabokrai előtt és fogadta a képzeletbeli gratulációkat.

Nyolcéves korában felfedezett egy kiírást az iskolája melletti hirdetőtáblán, amelyen a kislányokat csábították a helyi táncstúdió kezdő balettkurzusára. Ám az anyjának más tervei akadtak.

­– Balett? Megőrültél! Abból nem lehet megélni!

Ezek a szavak csengtek Juli fülében, amikor a balettkurzus plakátjára ráírták a „BETELT!” feliratot és évekkel később, amikor az anyja beiratta egy kereskedelmi szakközépiskolába.

– Boltosok mindig kellenek! – jelentett ki az asszony, amikor a beiratkozásra megérkeztek a jellegtelen iskolaépület elé. Juli többször is megpróbálta megpuhítani az anyját, hogy az iskola után hagy menjen el néhány alkalomra a táncstúdióba. De a két műszakot vállaló asszony hallani sem akart róla.

­– Szerinted ki fog takarítani és megetetni a tyúkokat?! Majd én a túlóra után?! Felejtsd el! – harsogta az anyja nem egyszer és kizavarta a lányát az udvarra seperni, hogy a pityergésével ne zavarja a nagymama pihenését.

Juli álmából csupán egy törékeny porcelánbaba maradt, amelyet a lány megmentett a nagyanyja halála utáni szortírozásból.

Az anya akaratának megfelelően a lány elvégezte a szakközépiskolát és a helyi multinacionális áruházba el is helyezkedett. Juli a kispolgárok átlag életét élte.

Rendesen eljárt dolgozni, fizette a számlákat és az albérletet, ha ügyesen beosztotta a fizetését, akkor egy hét nyaralást is megengedhetett magának a Tisza-tónál.

De egy évben egyszer, az anyja elől eltitkolva, felutazott a fővárosba, ahol az éppen aktuális balett-előadásra jegyet váltott. Néha csendben elpityeredett, ahogy elképzelte önmagát a táncosok között.

Juli hamar férjhez ment. Az áruház barkácsosztályára felvettek egy fiatalembert, Tamást, aki már az első napon elkezdte csapni a szelet a lánynak. A románcból hamar szerelem lett, majd esküvő és a Bakonyban töltött nászúton meg is fogant Rebeka.

Amikor Juli kezébe adták újszülött gyermekét, hirtelen olyan boldogság járta át, mint még soha. Megfogadta, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy a lánya ne éljen olyan kispolgári, unalmas életet, mint ő.

Megfogadta, hogy amint betölti Rebeka a négyéves kort, beíratja balettra.

Elvesztett álmok újjáéledése

Juli szeme előtt Rebeka táncoskarrierje lebegett.

Amint a kislány megtanult járni, Juli játékosan próbálta rávenni a piruettekre és láblendítésekre. Rebeka élvezte, ahogy az édesanyjával zenére táncolnak és pillangó módjára emelgetik karjukat.

Az egész családot mosolyra fakasztotta, amikor Rebeka édes kis tüllszoknyába és harisnyába jelent meg az ünnepeken, majd rögtönzött előadást mutatott be a táncmozdulatokból, amelyet az anyja tanított neki. A családtagok állva tapsoltak és mind Rebeka, mind Juli arcáról sugárzott a boldogság.

Rebeka negyedik szülinapját követő hétfőn Juli már a balettiskola folyosóin lépdelt, hogy beirathassa lányát a kezdő kurzusra. Egy hónap múlva Rebeka mosolyogva állt kék dresszében és izgatottan figyelte a tánctanárnő, Olga néni utasításait.

Juli szemében örömkönnyek csillogtak, ahogy a lánya megfogta a balettrudat és az alapállást gyakorolta a társaival. Úgy tűnt, az álma mégis valóra válik Rebekán keresztül.

Kitartás

Rebeka lassan fél éve járt a balettra, amikor Julihoz oda ment a Olga néni az egyik óra után, amíg a lányok átöltözetek.

– Őszinte leszek magához – mondta a tanár. – Rebeka nagyon ügyes, erős és szorgalmas kislány. Viszont a teste nem alkalmas a balettra.

Julit szinte pofon vágták Olga néni szavai.

­– Hogy érti? – kérdezte egyből rosszul palástolva zavarát.

– Nos, Rebekának erős, masszív csontjai és izmai vannak. Nem igazán balerina alkat, a mozdulatai nem elég kecsesek.

Juli gyomrában minden egyes szóval újabb és újabb kövek gördültek. Elképedve pislogott egy darabig. Aztán egy anyatigrist megszégyenítő energiával robbant ki belőle a düh.

– De hiszen alig öt éves! Annyit változhat még a teste, a szorgalom és a kitartás pedig mindennél előbbre való!

Az oktató mélyet sóhajtott, mint aki unja már ezeket a felesleges köröket.

– Nézze, azért mondom ezt el, hogy Rebekának még legyen ideje másik sportot választani.

Látom, hogy maga nagyon komolyan veszi a lánya balettkarrierjét, de higgye el, jobb most kiszállni belőle, mint még éveket belepakolni úgy, hogy aztán a végén a Táncművészeti Egyetem vezetősége közölje, a testalkata miatt nem táncolhat tovább.

Rebekán már most látszik, hogy nem lesz balerina alkat. Megszeretném kímélni őt is… és magát is.

Juli felpattant. Nem bírta tovább hallgatni Olga néni kioktató stílusát. Tudta, a lánya a végletekig kitartó és balett-táncos lesz, ha az egész világ a feje tetejére áll, akkor is.

– Rebeka marad! – préselte ki magából Juli a szavakat. – Megtanul balettozni és elmegy a Táncművészeti Egyetemre. Színpadon a helye!

A tánctanár a fejét csóválta, majd sokat mondó hangon megszólalt.

– És ezt Rebeka szeretné, vagy maga?

Juli nyelvén már ott volt a megjegyzés, amikor betódultak a kislányok a folyosóra. Rebeka fáradtan ölelte át az anyja derekát, de mosolygott.

– Kapok fagyit hazafelé? – kérdezte.

Juli a tanárra nézett, aki addigra otthagyta őket és egy másik szülővel beszélgetett.

– Most nem kicsim – felelte Juli. – Vigyáznunk kell, hogy a táncos alakod megmaradjon.

De fáj…

Rebeka továbbra is eljárt az órákra, Juli pedig elkísérte.

A mozdulatok és a gyakorlatok egyre nehezebbek, megerőltetőbbek lettek, de a kislány kitartott.

Juli minden edzés végén úgy vonult ki Rebekával a teremből, mintha a Diótörő után kísérné le a sztártáncost a színpadról. Ám egyik délután, amikor az autóban ülve a tánciskola felé tartottak, Rebeka megszólalt.

– Ma nincs kedvem edzésre menni.

Juli olyan hirtelen fékezett le, hogy a kereszteződéshez érő biciklis kis híján elborult ijedtében.

– Tessék?! – Juli hangja szinte felcsattant a csendes autóban.

Rebeka összerezzent és behúzta nyakát. Juli összeszedte magát és egy nyugodtabb hangon szólt csemetéjéhez.

– Kicsim, a balettedzéseket nem lehet kihagyni csak úgy, különben nagyon hamar kijössz a formádból. Az ízületeid kevésbé lesznek rugalmasak, az izmaid elernyednek…

– De fáj ­– suttogta Rebeka.

– Fáj? Persze, hogy fáj, hiszen a balett nagyon kemény testgyakorlat. Viszont csak így érheted el azt a kecsességet, ami szükséges ahhoz, hogy te legyél a legjobb. Otthon bekenegetem a térdedet, tudom, hogy az mostanában makrancoskodik…

Rebeka nem szólt semmit, csak üres tekintettel bámult ki az ablakon, amíg az anyja a híres balett-táncosok sérüléseiről mesélt, akik végül mégis folytatták.

– Ó, és láttam feljött plusz egy kiló – váltott témát Juli, amikor látta, hogy untatja a lányát. – Azt hiszem, még több zöldséget és kevesebb húst meg édességet kell lenned. Nem lehetnek hurkáid!

Rebeka lenézett a testére és önkéntelenül felhúzta pólóját. Elképzelni sem tudta, hogy lapos hasán hol bújhattak el az emlegetett hurkák.

Új korszak

Rebeka izgatottan válogatott a színes iskolás füzetek között. Szeptemberbe lesz első osztályos és az anyja megengedte neki, hogy a tanszereket és az iskolatáskát ő maga válassza ki.

Ez egy időre elterelte a gondolatát a két hónap múlva esedékes táncelőadásról, amit a művelődési házban készült előadni a balettcsoportjával. Az anyja azonban jóval izgatottabb volt nála.

– Tudja, nagyon fontos volt az iskolaválasztásnál, hogy a táncstúdióhoz közel legyen – mesélte átszellemült arccal Juli az egyik anyukának, miközben a vonalzók között válogattak. – Rebekának a balett az élete, minden nap van edzés. Nem akartam, hogy elkéssen a táncórákról, sőt, arra is gondoltam, hogy kikérem őt az utolsó tanórákról. A Táncművészetire amúgy sem kell matek!

Juli jót heherészett a saját poénján, Rebeka pedig szerette volna kizárni az összes olyan információt, amelynek köze lehet a baletthoz.

Az évnyitó után Rebeka továbbra is járt a balettfoglalkozásokra, ám az általános iskola igazgatója nem engedélyezte a hiányzást az utolsó órákról.

– Amennyiben a tánctanár ad egy igazolást arról, hogy Rebeka különleges oktatási eljárásban kell részesüljön a jövőbeni sikereit figyelembe véve, úgy hajlandó vagyok engedményeket tenni – mondta az iskolaigazgató. – Egyéb esetben nem kivételezhetek.

Juli kissé letört. A kötelező udvariassági köszönéseken kívül nem beszélt Olga nénivel Rebeka jövőjéről azóta a bizonyos beszélgetés óta. De úgy volt vele, hogy próba szerencse.

Juli még az nap odament a foglalkozás után az oktatóhoz.

– Jó, hogy jön, már amúgy is akartam önnel beszélni! – mondta a balett-tanár.

Juli meglepődött, de nyitottan és érdeklődően állt a beszélgetés elé.

– Azt hiszem, már nincs tovább – folytatta Olga néni. – Rebekának most már komolyan megvannak nyúlva a bokaszalagjai, szinte már a nyújtás is kínszenvedés neki.

– Igen, láttam a furcsa járását – fogott bele egyből a mentegetőzésbe Juli. – De minden edzés után sportkrémmel bekenem és tudok neki bokarögzítőt venni. Csökkenthetem a bevitt kalóriaszámot is, hogy a súlya ne terhelje a bokáját…

– Láthatóan marad lefelé a tananyagban, elkalandozik a figyelme – vágott közbe Olga néni. – Nem tudok a továbbiakban foglalkozni vele.

Juli szava egy pillanatra elakadt. Fejében egyszerre kavargott a kétségbeesés és a düh. Végül ezek egyvelege bukott ki belőle.

– Nem hagyhatja abba az oktatását! Annyi évet beletettünk és, és… Rebeka szereti és nagyon ügyes!

– Rebeka már egy ideje nem élvezi…

– A Táncművészeti Egyetemre készül!

– Csak maga!

Juli felpattant és szó nélkül kiviharzott a teremből.

Az iskolai tanítás elkezdődött és Rebeka továbbra is járt balettra. Az utolsó órák után minden nap átsétált a táncstúdióba, miközben sóvárogva nézte, ahogy osztálytársai még az iskola udvarán maradnak játszani.

– Vannak új barátaid? – kérdezte az apja az egyik családi vacsoránál, ahol Rebeka számára puffasztott rizs és uborka jutott.

– Nincsenek – a lány megrántotta a vállát, otthagyta az uborkát és felment a szobájába, mialatt az anyja átszellemülve taglalta, milyen szép volt a láblendítése az órán.

A mindennapok ugyanolyan egyhangúan teltek. Iskola, majd balett és reggel minden elölről kezdődött.

Juli azonban lubickolt lánya aligha létező dicsfényében. Még az sem tudta kizökkenteni, hogy az osztályfőnök közölte: rég látott ilyen rossz teljesítményt elsőstől, mint Rebekától.

– Elnézést, a balettelőadás elveszi minden idejét – nevetgélt Juli. – Tudja, készülünk a Táncművészeti Egyetemre!

Az osztályfőnök figyelmeztette, hogy fordítsanak több figyelmet a tanulásra, de Juli elengedte a füle mellett. Ahogy azt is negédes mosollyal fogadta, hogy Olga néni szigorú tekintettel közölte:

– Rebeka kórósan sovány! A laza ínszalagok miatt pedig már egy sima spárga is óriási fájdalmat okoz neki. Be kell fejeznie a balettot!

– Nincs siker kemény munka és fájdalom nélkül – mondta büszkén Juli és sarkon fordult. A táncoktató határozottan utána szólt:

– Rebeka még részt vehet az előadáson, de utána nem jöhet többet balettórára!

Sebaj, gondolta Juli, akad más táncstúdió is a városban…

A mindent eldöntő előadás

Rebeka a konyhába ment, ahol az anyja a vacsoráról maradt szennyes edényeket mosogatta.

Az előadás előtti estén Juli most is nagyon vigyázott, hogy a lánya keveset egyen, nehogy a felszaladó kilók miatt veszítse el kecsességét. Rebeka félve szólalt meg.

– Anya…

– Igen, kis primadonnám?

Rebeka arca sápadt és beesett volt, szeme alatt hatalmas karikák éktelenkedtek. Remegő hangon szólalt meg, szinte hadarta mondandóját.

– Andi barátnőm mesélt nekem a kézilabda edzéséről és mondta, hogy eljöhetnék megnézni. Szerinte jó alkatom van és széles kezem, jól meg tudnám fogni a labdát…

Juli kezéből kicsúszott az utolsó tányér és kettétört a mosogatóban. Az idegei ugyanúgy elpattantak, akár a porcelán.

Tamás már csak arra lépett be, hogy a lánya sírva rohan ki a konyhából, felesége pedig kiguvadt szemmel üvölt utána.

– Neked balettoznod KELL! Megkaptad a lehetőséget, amit én soha! Hálátlan vagy! HÁLÁTLAN!

Tamás még időben a feleségéhez ért, mielőtt újabb tányér látta volna kárát a kirohanásnak.

Másnapra az előadásra mind Rebeka, mind Juli összeszedte magát. A kislány halványrózsaszín balerina ruhában feszített, arca merev volt, akár Juli nagymamájának porcelánbabájáé.

Az anya büszkén figyelte, ahogy a kislánya, álmai kivetülése kitáncol a színpadra. A zene gyönyörű volt, a lányok és a fiúk összhangban voltak, művészi tökéletességgel megkomponált előadás tárult a nézők szeme elé. Akár az Operában…

Az előadás felénél azonban Rebeka elesett.

Bal lábát a magasba lendítette, miközben az egész súlyát megtartó jobb bokája kicsavarodott. A földre zuhant, feje hangos koppanással ért padlót. Olga néni már a színpadon volt, mire Juli és Tamás felpattant és kifelé araszoltak a sorok között.

– Rebeka! – kiabálta Juli ijedten. – Rebeka!

Két orvos is előre sietett a nézők közül, a balett-tanár fülén már ott volt a telefon. Juli felrohant a színpadra és a lánya mellé térdelt. Rebeka eszméletlenül feküdt a színpad fényesre csiszolt parkettáján, bokája természetellenesen pozícióban kicsavarodott.

– Rebeka! Kicsim! Ébredj fel! Kicsim, úgy sajnálom!

Juli zokogott, egész testében remegett, miközben a két önkéntes orvos stabilizálta a lánya bokáját.

A mentő óráknak tűnő lassúsággal ért ki a helyszínre, és Juli már nem is emlékezett rá, hogyan került be a kórház folyosójára, ahol várta, hogy a Rebekát kezelő orvos mondjon bármi bíztatót.

A saját álmaink a saját vágyaink

Juli kontyba fogta Rebeka haját és végig cirógatta a nyakát. A lány hátrafordult és az anyjára mosolygott. Élettel teli, őszinte mosoly volt, amelyet már évek óta nem látott tőle.

– Köszönöm, anya! – mondta Rebeka és felkapta a labdáját a pad mellől. Ma a kapura lövést gyakorolták a kézilabda edzésen.

Juli nézte, ahogy a lánya testének minden izma megfeszül és teljes erővel a hálóba vágja a labdát. Rebeka nagyon vigyázott, hogy csak a bal lábát terhelje. Az edzője eleve kétkedve fogadta a lányt a sérülés után, de egy próbaedzést követően azonnal bevette a csapatba.

Julinak megadta egy sportbolt telefonszámát, ahol speciális védőfelszerelést lehetett kapni, többek közt nagyon erős bokarögzítőt. Rebeka alig két hónap után, a maradandó sérülése ellenére az egyik legjobb játékossá vált.

Juli összerezzent, ahogy egy kéz a vállához ért. Olga néni ült le mellé.

– Látom, ezt jobban szereti – mutatott a tanár Rebeka felé, aki éppen egy újabb sikeres lövést hajtott végre.

– Igen. Az edzések is jobb időpontban vannak. A tanulmányai is javultak. Boldog – mondta Juli olyan hangsúllyal, mintha önmagát is bíztatná.

– Önnek jó alkata lehetett volna a baletthoz – mondta a tanár.

– Tudom.

– Sajnálom, hogy az álmai nem válhattak valóra. De a maga vágya nem Rebeka álma. A lánya másban kiváló. Nem erőltetheti rá az akaratát, mert sajnos annak kudarc lesz a vége mind magának, mind a gyermekének.

– Igen, megtanultam. Rebeka jobb bokája látta kárát. Soha többé nem balettozhat törött lábbal – Juli elpityeredett.

A balett oktató és a szipogó anya néhány percig figyelték a kézilabdásokat. Olga néni hirtelen Julihoz fordult.

– Nincs kedve balettmenedzser lenni?

Juli meglepetten nézett az oktatóra, aki elnevette magát az asszony reakciójára.

– Tudja, most indult két csoportom is és már nagyon nehéz menedzselnem őket. Szükségem lenne egy segédre, aki foglalkozik az adminisztrációkkal, az előadások szervezésével, a dresszek varratásával, a növendékek fuvarozásával, ilyenekkel. Nem tudok sokat fizetni, azonban közel lehetne a balett világához. Mit szól hozzá?

Juli csak némán tátogott. A sportcipők nyikorgásának szimfóniájába belehasított a sípszó és Rebeka a homlokáról legördülő verejtékcseppjein keresztül látta, ahogy az anyja földöntúli boldogsággal kezet ráz a volt balettoktatójával.